2. fejezet

Igyekeztem nem túlzásba vinni az öltözködést. Jól ismerem az e fajta rendezvényeket. Egy aprócska kis partinak tűnik, valójában pedig a társasági élet egy fontos mérföldköve. Holkbrookban, aki nem jár ilyen eseményekre, sok mindenről marad le, és jobbára emberszámba sem veszik később. Természetesen nem vehet részt bárki. Ha nincs rá meghívásod, be sem teheted a lábad. 

Valójában már jó pár napja tudok erről a nyárköszöntőről. Az egyik főszervező küldött meghívót, de egészen eddig semmi hangulatom nem volt hozzá. Nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet lenne-e elmenni így, hogy apukám valamivel több, mint két hete hunyt el. A helyzet azonban teljesen más most már, hogy West hívott el. 

Apa mindig is nagyon kedvelte őt annak ellenére, hogy a Bowman család tagja. Teljesen más, mint a szülei. Nincs benne versengési láz, sőt egyáltalán nem érdekli a politika. Ő az az egyszerű srác, akit minden lány szívesen látna az oldalán. Nincs felsőbbségi érzése, mindenkivel ugyanúgy bánik. Megfontolt, és mégis céltudatos, de ezt soha sem más kárára teszi. Mindig is ezt tiszteltem benne. Még engem is képes volt visszafogni, pedig ez egyáltalán nem volt könnyű feladat. Elnézte a hibáimat, és a ballépéseimet, amiből volt jó pár. A pénz ellenére ő csak éli az életét. Még főiskolára sem akart menni eredetileg, amivel a szüleit az őrületbe kergette. Édesanyja engem keresett fel még annak idején, hogy győzzem meg szüksége van arra, hogy velem tartson New Yorkba. Az álmaink azonban más utakra sodortak minket. Én a Nagy Almába költöztem, ő pedig a Harvardon folytatta tanulmányait eleget téve ezzel szülei elvárásának. Természetesen naivan hittük mindketten, hogy a távkapcsolat működni fog. Azt gondoltuk, hogy a kötelék, ami közöttünk van elég erős ahhoz, hogy kitartson. Mindössze három hónapig bírtuk. Annyira elviselhetetlen volt a hiány, amit éreztünk, hogy nem kínoztuk tovább magunkat. West eljött hozzám New Yorkba, és lezártuk a három és fél éves kapcsolatunkat. Fájt, de tudtuk mindketten, hogy hosszabb távon így lesz a legjobb.

Még indulás előtt hátramentem gardróbom legelrejtettebb zugába. Ezen a részen tárolom a számomra egykor fontos dolgokat, amiket nincs szívem kidobni. Egy nagy dobozt vettem elő, majd azzal együtt tértem vissza a szobámba és ültem le az ágyra. Finoman végigsimítottam a fedelén, amin egy kép van rólam és Westről. Az első közös képünk egy párként. Még apró kölyökgólyák voltunk mindketten. A gimi első évének utolsó hónapjaiban találtunk egymásra, pedig már óvodás korunk óta ismertük egymást. Leemeltem a doboz tetejét, és a számtalan apróság között kezdtem kutakodni. A kezem ügyébe akadt több fotó, és ékszer, pár belépő olyan helyerők, ahova együtt mentünk, sőt még a szalagavatónkra kapott csokor is, ami karláncként szolgált azon az estén. Végül megtaláltam a hűségkarkötőmet is. Az első hónapfordulónkra kaptam tőle. Vett egyet magának is, és nekem is. Azt mondta, hogy amíg ez rajtunk van biztosak lehetünk abban, hogy szeretjük a másikat. 

Ez jellemezte az egész kapcsolatunkat. Mindig kitalált valami apróságot, amivel meglephet. Igazi romantikus alkat, amire csak akkor jöttem rá, amikor randizni kezdtünk. Soha nem gondoltam volna ezt róla. A focicsapat kapitánya, a város felsőosztálybeli családjának sarja, és egy igazi úriember, aki csak arra vágyott, hogy szeressék. Ilyen ember ő…

Nehéz szívvel ugyan, de visszapakoltam mindent a dobozba, amit aztán becsúsztattam az ágyam alá. Utoljára a tükörbe nézve megigazítottam a hajamat, és ellenőriztem öltözékemet, majd megindultam a rám váró autó irányába. 

West még az üzenetben megírta, hogy küldeni fog értem fuvart. Biztosra akart menni, hogy nem gondolom meg magam, és tényleg elmegyek. A sötétedő városban csak most kezdődik meg az élet. Itt nem számít, hogy hétköznap van. Az emberek minden nyári estén kitódulnak az utcára és kalandok után vágyva róják a szórakozóhelyeket. Sokszor mi is ezt csináltuk régen. Kijöttünk és hajnalokig elszórakoztattuk magunkat. Általában a fő térre jártunk. Lecövekeltünk az egyik padnál és szimplán csak jól éreztük magunkat a bandával. A családjaink persze nem örültek ennek. Legfőképpen Allena és West szülei. Egyáltalán nem voltak elragadtatva attól, hogy ők ketten jó barátok. Folyton hallgathattuk, hogy mennyire szánakoznak mások előtt miattuk, hogy így megalázzák a család hírnevét. Ám szerencsére őket ez nem érdekelte. Egyik fülükön be, a másikon pedig ki. 

Az autó lefékezett az egyik hotel előtt. A sofőr kiszállt, és megkerülve a járművet kisegített engem is. Fura volt megint ilyen eseményen részt venni. Négy teljes éve nem jelentem meg egyetlen holkbrooki rendezvényen sem. Fogalmam sincs semmiről kivel mi történt, és abban sem vagyok biztos, hogy másokat érdeklem-e még egyáltalán.

Nagy levegőt véve léptem be az épület dísztermébe. A zene már hangosan szólt, és hatalmas nagy tömeg gyűlt össze, jobbára velem egykorúak. Jártattam a tekintetemet, és alig ismertem meg valakit. Csupa ismeretlen arc, akikről azt sem tudom kicsodák, micsodák. Régen soha nem volt ilyennel problémám. A rengeteg partinak köszönhetően, amin részt vettem ismertem a város magját. 

Mivel nem akartam egy helyben ácsorogni, gondoltam legalább a pulthoz ellátogatok. Ott kevésbé kellemetlen egyedül lenni. Persze ez nem tartott sokáig. Már az odavezető úton többen megtaláltak apa miatt. Jól esik, hogy gondolnak rám, de kicsit már kezd sok lenni, hogy lépten-nyomon csak ezzel támadnak le az emberek. Két hete volt a temetés, ha akkor nem tették meg a részvétnyilvánítást, most már szükségtelen ezzel zaklatniuk.

- Egy martinit kérek két olivával – adtam le a rendelést a kiszolgálónak.

Egyik bárszékre leülve vártam türelmesen az italomra. Jobbára gondolataimba mélyedve ütöttem el az időt.

- Köszönöm – nyújtottam a pénzt a pultosnak, amikor valaki hirtelen csuklómra tekerte ujjait, és visszatolta kezemet.

- Én állom a kisasszony italát – csúsztatott át az úriember egy papírt a férfinak.

Arcomra először kiült a boldogság, ami rögtön el is tűnt onnan. Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy bizony nem West volt ez a jóindulatú személy. 

- Colton – pislogtam döbbenten a jóvágású srácra.

- Meglep, hogy itt látsz? – húzott közelebb egy bárszéket ő is, amire közvetlenül mellém elhelyezkedett – Elképzelésed sincs, miről maradtál le. Tudod… Holkbrookban négy év egy egész emberöltőnek számít – kortyolt bele a poharába töltött whiskeybe. 

- Valamiért mégsem bánom annyira, hogy nem voltam itt – pillantottam körbe a tömegen – Az itteni emberektől nagy részben csak szemetet kapni. Kívül mind aranyból vannak, de belül rohad az összes.

- Ó istenem – nevetett fel hirtelen felindulásból – Hogy mennyire hiányzott nekem a híres Cambell-féle szarkazmus. Ez a város végre megint izgalmas lesz, hogy ti visszatértetek. A ti nemzedéketek még az enyémnél is kíméletlenebb.

- Az négy éve volt, Colton – nyúltam az italomért – Már nem vagyok olyan. New Yorkban sokat tanultam.

- Maximum még több cselszövést – hördült fel sokadjára – Az emberek nem változnak, ezt te is tudod, Leanora – hajolt közelebb, hogy közvetlenül a fülembe súghassa – Te is ugyanolyan maradtál, mint annak idején, és én is. Egyedül a kishúgom változott meg – bökött fejével a parketten táncoló Allena felé - Még kegyetlenebb lett – vonta fel szemöldökét, majd pár centire tőlem megitta az utolsó kortyokat is a pohárból, és a pultra lecsapva azt állt fel a székről – alig várom, hogy ismét belelendüljetek a játékba – kacsintott egyet, aztán magamra hagyva tűnt el a táncoló emberek sűrűjében.

Túl jól ismerem Coltont. Nem hagyom neki, hogy megint úgy befolyásoljon, mint gimiben. Az egészet azért csinálta már akkor is, hogy ő jól érezze magát. Finoman elhintette nekünk a legfrissebb információkat, és végignézte, hogy a lányokkal mi intézzük a dolgunkat. Az egész csak egy jó szórakozás volt számára, ami arról szólt, hogy háborúznak egymással a tinik. Persze így neki soha nem kellett felelősséget vállalnia semmiért, csak élvezte a végkifejleteket. Az az idő már elmúlt. Jót tett nekem New York. Sokkal jobb ember lettem. Már kinőttem az e fajta játékokból. Inkább koncentrálok arra, hogy anyát támogassam, mint sem azon fáradozzak mivel tudnék keresztbe tenni másoknak. Noha ennek is meg volt a maga előnye. Az emberek féltek tőlem, így soha sem mertek szembeszállni velem. 

- Eljöttél – bizsergett bele az egész testem a fiú hangjába.

- Nem volt más választásom – fordultam azonnal irányába – A sofőrt hiába próbáltam elküldeni, nem volt hajlandó – vicceltem hatalmas mosollyal az arcomon – Azt meg még sem hagyhattam, hogy szegény reggelig ott álljon.

- Csak a parancsot teljesítette – ült le arra a helyre, amit nem sokkal korábban Colton foglalt el – Csodálatosan nézel ki – vezette végig tekintetét rajtam, amitől azonnal elpirultam.

- Épp hogy magamra kaptam valamit – legyintettem lazán leplezve zavaromat, aztán belekortyoltam az italomba – Régóta itt vagy már?

- Nem olyan régen érkeztünk – igazította meg nyakkendőjét, ami most is tökéletesen állt rajta – Már korábban is ide akartam jönni, mert láttam Colton betámadott. Csak feltartottak.

- Ismered… mindig úgy érzi, neki kell először üdvözölni a hazatérőket – kaptam be az egyik olívabogyót a pálcika segítségével.

- Hallottam pár sztorit róla, miket művelt még nem voltunk itthon – pillantott az éppen egy fruskával összesimulva táncoló srácra.

- Feltételezem más gimis csapatra tette rá a kezét – vontam meg a vállam – Eszméletlen, hogy tudja mozgatni a szálakat saját kedve szerint.

- Lássuk be, volt kitől örökölnie – nézett ismételten rám – A szülei is ugyanígy kezdték. Nem véletlenül van 25 éves kora ellenére is a városban. Ott fogja folytatni a szülei mesterkedését, ahol ők abbahagyják.

- Azt csiripelték a madarak Allena esetében sem esett az alma messze a fájától – figyeltem Westet, ahogy kikér mindkettőnknek még egy italt.

- Nem hinném, hogy sokat változott volna – tolta felém a poharamat – Sehol máshol nincsenek könyörtelenebb emberek a holkbrookiaknál. Coltonnak meg nem szabad hinni. Hisz te mondtad… mind jól ismerjük. 

Időm sem volt válaszolni. West mellkasára egy női kéz csavarodott, majd egy rég nem látott ismerős közelített ajkával az arcához.

- Szia, Lea – vigyorgott rám tökéletesen kirúzsozott szájával – Üdv itthon – csúsztatta kezét West combjára, nekem pedig erősen kellett koncentrálnom, hogy ne fulladjak meg az italomtól, amit éppen lenyelni készültem…