Másnap reggel szokatlanul nyugodtan ébredtem. A madarak halk csicsergése
behallatszódott a nyitott ablakon keresztül, miközben odakint a nap már hétágra
ragyogott. Az égen egyetlen apró felhő sem éktelenkedett. Minden olyan
tisztának, és tökéletesnek tűnt.
Csak úgy, mint a magánéletem. West még halkan szuszogott a jobbomon. Oldalára
fordulva feküdt, míg egyik kezét védelmezően hasamon pihentette. Akaratlanul is
elmosolyodtam. Olyan régen volt részem ebben, hogy szinte el is felejtettem
milyen nagyszerű érzés így kezdeni a napot. Legszívesebben soha többet nem
kelnék nélküle. Ebben a percben minden annyira könnyűnek tűnt. Itt van
mellettem az a férfi, akire mindig is vágytam, akivel végre boldog lehetek.
Bárcsak örökre így lehetne. Az egyetlen
apró bökkenő csupán, hogy Holkbrookban nem így mennek a dolgok. Itt nem
léteznek olyan kifejezések, hogy egyszerű, vagy zökkenőmentes. Soha nem lesz egyetlen
nyugodt napunk sem. Valaminek mindig történnie kell. Talán ez már szabályszerű
is ebben a városban.
- Jó reggelt – rántott vissza a valóságba West álmos hangja – Régóta fent vagy?
- Csak pár perce – fordultam én is oldalamra, hogy szembe kerülhessünk
egymással – Hiányoztak már ezek a reggelek – mosolyodtam, majd közelebb bújtam
hozzá.
- Mostantól minden más lesz, megígérem – lehelt egy lágy csókot ajkaimra, amibe
egész testem beleremegett a kinti forróság ellenére is.
Egy jó darabig csak élveztük a pillanatot. Éreztem, hogy ő sem akarná, hogy
ennyire gyorsan véget érjen. Ő is olyan sokáig húzná, ameddig csak lehet.
Persze tudjuk mindketten, hogy nem vonhatjuk ki magunkat a forgalomból egész
napra, noha csodálatos lenne az ágyban tölteni kettesben.
- Akármennyire is szeretnék még így maradni, muszáj ránéznem Jasperre –
szakította meg az idillt.
- Még egy kicsit maradj – tartottam vissza egy másodpercre lecsapva ajkaira –
Utána tönkretehetik a napunkat – mosolyodtam bele a csókunkba.
- Egy ilyen éjszaka után egy kicsit több pozitivitást várnék el – húzta magához
kézfejemet, hogy rövidke ujjaimat tanulmányozhassa – Az élet nem áll meg, csak
még szebbnek fogjuk látni – nyomott puszit rá, aztán végigsimított arcomon,
majd kicsusszant mellőlem a takaró alól, és kisurrant a folyosóra.
Én még nyújtózkodtam egyet, aztán követve a példáját én is kikeltem az ágyból.
A gardróbba indultam valami ruhát keresve magamnak, mégsem akartam csak így
pizsamában lemenni reggelizni, ha már nem egyedül vagyok.
- Lea – rontott be a szobámba a férfi – Jasper nincs a szobájában – meredt rám
ijedt tekintettel.
- Ugyan már – legyintettem könnyedén, miközben a melltartómat próbáltam
bekapcsolni – Biztos csak lement reggelizni. Nem kell egyből a legrosszabbat
feltételezni.
West gondolkodás nélkül rontott ki a szobámból, és a hangokból ítélve a
folyosón sietett végig, valószínűleg öccse után kutakodva tart a konyhába.
Magamra kaptam egy könnyed nyári ruhát, aztán követve őt én is megiramodtam.
Nem kellett túl nagy utat megtennem, és már jött is velem szembe.
- Eltűnt – tárta szét kezeit cinikus felhördülve – Nem hiszem el. Segíteni
akarok neki, hogy a városban maradhasson, erre előlem is megszökik. Szerinted
normális?
- Lehet csak hazament a szüleitekhez…
- Ezt te sem gondolod komolyan – ment vissza a szobámba, majd ő is
rekordsebességgel kapkodta magára ruháit.
Lekísértem egészen az előtérig. Ugyan nem így terveztem a napunk további
részét, de mégis megértem, hogy meg akarja találni Jaspert. Annak ellenére,
hogy azt mondtam, hazament, valójában tisztában vagyok vele, az az utolsó hely,
ahol megtalálhatnánk.
- Sajnálom – nyomott egy puszit a homlokomra, aztán már nyúlt is a kilincs
után.
- Hívj, ha meg tudsz valamit – szóltam utána, mire ő már kitárta maga előtt az
ajtót, és nagy lendülettel haladt is volna kifelé.
- Ó, hello – dülledtek ki a most érkező barátnőm szemei, akit West a nagy
rohanásban majdnem elsodort – Ő itt töltötte az éjszakát? – mutatott sejtelmes
vigyorral az arcán a távozó fiúra mutatva.
- Nem nyilatkozom – szabadkoztam kezeimet megemelve magam előtt, aztán
barátnőmet beengedve igyekeztem a konyha irányába a reggeli kávém után kutatva.
- Rossz lány – legyintette meg viccesen a vállamat – De azért büszke vagyok rád
– kacsintott, miközben a gyümölcsöskosárból kikapott egy almát – Szóval –
vonogatta szemöldökét egy pimasz mosoly kíséretében – Miről maradtam le?
- Semmi különleges – öntöttem ki magamnak a koffeinlöketet – Csak
beszélgettünk, csókolóztunk, aztán – tartottam egy kis szünetet, mivel alaposan
zavarba jöttem – Ne kelljen már kimondanom – tártam ki jobb kezemet vidáman
vihorászva.
- Ezek szerint most már hivatalos? – harapott bele a lédús gyümölcsbe.
- Azt hiszem… talán – gondolkodtam a tegnap történteken – Nem tudom – fakadtam
ki végül szánva magamat – Nem beszéltünk erről. A dolgok csak úgy megtörténtek.
- Az e fajta dolgok nem szoktak csak úgy – mutatott kezeivel idézőjelet –
megtörténni. Főleg nem veletek. Alig várom, hogy lássam anyukád arcát, amikor
megtudja – dörzsölte kezeit kárörvendően.
- Jó reggelt lányok – lépett be az említett személy a helyiségbe, mire
mindketten szinte kővé dermedtünk – Mit kell megtudnom? – méregetett minket,
miközben én szúró pillantásokat küldtem barátnőm felé, aki nagy valószínűséggel
simán lebuktatott minket.
- Csakhogy mit tervezünk Lea születésnapjára – dadogott a hangja, mialatt
valamilyen szinten mégis éreztem magabiztosságát – Hamarosan itt a jeles 24,
hatalmasat kell szólnia.
- Szép mentés – nézett a lányra tekintélyesen, akinek a telefonja legalább már
negyedjére csengett csak azóta, mióta nálunk van.
- Ööm – igyekeztem megtörni a kínos perceket – Nekünk most mennünk kell –
ragadtam meg Allena kezét, és a kijárat felé kezdtem vonszolni – Szia, anya –
kiáltottam neki, aztán becsuktam magunk mögött az ajtót – Megőrültél? – szidtam
le azonnal barátnőmet – Legközelebb inkább írd le neki levélben, akkor legalább
biztosra mész – ültem be mellé a hátsó ülésre.
- Nincsenek szemeim a tarkómon – kérte ki magának, mivel be kell látni tényleg
nem tudhatta, hogy mögöttünk van.
- Ha már a szülinapom – váltottam hirtelen témát – Mit szervezel? – lelkesedtem
fel egy kis információ reményében.
- Felejtsd el, ne akard elrontani a meglepetést – kezdett el táskájában
matatni, mivel időközben megszólalt ismételten a telefonja – Nem igaz. Egész
reggel magánszámról hívogatnak – nyomta ki a csörgő készüléket.
- Miért nem veszed fel? – figyeltem, ahogy szinte szó szerint levágta közénk az
ülésre.
- Csak az újságírók hívogatnak – sóhajtott egyet gondterhelten – Felváltva
faggatnak apámról, aztán a bátyámról. Elegem van belőlük. Mikor fogják már fel
végre, hogy nem mondok nekik semmit?
Allena soha sem rajongott az e fajta nyilvánosságért. Szeret a figyelem
középpontjában lenni, illetve imádja, ha emberek veszik körül és befolyása van
másokra, de szívből gyűlöli a riportereket. Józanul soha sem adna interjút
senkinek, hiába zaklatják napokon, vagy akár heteken keresztül, ő akkor sem
törik meg. Persze vannak ritka alkalmak. Ha a szülei belekényszerítik ilyen
helyzetbe, akkor mond pár szót, de soha sem esik túlzásba.
- Már megint – bosszankodott, aztán ismételten csak elutasította a hívást –
Estére mit tervezel? – koncentrált megint rám.
- Nem tudom – vontam meg a vállaimat lazán – Talán otthon is kéne egy kis időt
töltenem. Már azt sem tudom, mikor beszéltem utoljára normálisan anyával.
- Én a helyedben messzire kerülném – helyezte fel arcára méretes napszemüvegét
– A mostani attrakciónk után reggelig zaklatna a kérdéseivel.
- Már nem is érdekel, komolyan – figyeltem barátnőmet, ahogy kiszáll előttem az
autóból – Semmi köze kivel vagyok. Apa is szerette Westet – panaszkodtam volna
még tovább a lánynak, ő azonban feldühödve túrta ki táskájából telefonját.
- Az istenért, mikor adják már fel? – rontott be szó szerint alaposan
felpaprikázva a kávézóba, azonban dühben forgó szemeivel nem vette észre a
szembe jövő férfit, akinek lendületből nekirohant és rázuhanva kötöttek ki a
padlón.
Kezeimmel szám elé kaptam. Előre féltem barátnőm reakciójától. Eddig sem
kicsattanó jó kedvéről tett tanúbizonyságot a mai nap, de ahogy elnézem a
felsőjére ömlött kávé okozta hatalmas foltot másodperceken belül valószínűleg
önmagából kikelve fog ordítozni ezzel az emberrel. Komolyan sajnálom
szerencsétlent…
- Te meg mit keresel itt? – lepődtem meg a lány nem várt nyugodtságától.
- Ha jól emlékszem, te száguldottál nekem – fedeztem fel a rémisztően ismerős hangot.
Pár lépéssel beljebb mentem, csakhogy megbizonyodhassak róla nem csak képzelődök.
Gyanúm sajnálatos módon beigazolódott. Tényleg Brad volt barátnőm alatt, és ami
még ennél is furcsább volt, hogy jó pár másodperc telt már el, és még mindig
mozdulatlanul bámultak egymásra.
Az idilli pillanatot Allena telefonjának csörgése zavarta meg. Tekintetét
azonnal a kezében lévő készülék felé fordította, majd azonnal kinyomta azt.
- Úgy tudtam ügyfeleknek éjjel-nappal elérhető vagy – figyelte a lány
mozdulatait, aki rögtön feltápászkodott a padlóról.
- Mégis mi a fenéről beszélsz? – porolta le magát, miközben gondosan felmérte a
károkat – Ugye tudod, hogy ezt a ruhát ki fogod fizetni? – vonta fel a
szemöldökét a fehér felsőn éktelenkedő hatalmas kávéfoltra mutatva.
- A szolgáltatásokból azt hinné az ember, erre is telik – kontrázott rá, mire
Allenának látszólag kezdett elege lenni a férfi megjegyzéseiből.
- Nem tanítottak meg rá, ha nem tudsz értelmesen beszélni, akkor inkább maradj
csendben? – fonta karba kezeit igyekezve fölényben maradni a szópárbajban.
Brad csak gúnyosan felhördült, majd megvető pillantásokkal végigmérte
barátnőmet.
- Ha tudom, hogy ilyen olcsó lány vagy, nem engedtem volna el a bátyádnak ilyen
hatalmas tartozást…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése