20. fejezet

Sikerült megtalálnunk a város azon pontját, ahol jól tudjuk milyen kevesen vannak. Az itteniek nem szívesen járnak vonattal. Ez már évek óta így van, és egy darabig nem valószínű, hogy változna ez a szokásuk. A pályaudvar Holkbrook nyugati részén található. Ez a legközelebbi pont a szomszédos Cheilendhez. Már gyerekkorunk óta belénk nevelték a szüleink, hogy azt a helyet messziről el kell kerülnünk. Innen már alig pár száz méter választ el minket attól a tértől, amelyről mindannyian tudjuk, mennyire veszélyes. A drogosok búvóhelye a fáktól sűrű hatalmas terület. Ezek az emberek azonban nem olyanok, akik jó dolgukban nem tudják mire költeni a pénzt. Ők sokkal szörnyűbbek. Bandákba tömörülnek, és senkit nem kímélnek. Másfajta játékot játszanak, mint mi. Ők nem ismernek kegyelmet. Számtalan gyilkosság fűződik hozzájuk. A bíróság szinte soha nem tudta rájuk bizonyítani, de a környékbeliek mind tudják az igazságot. Ha néha-néha le is tartóztattak egy-egy bűnöst közülük nem kellett sokáig várni, hogy egy újabb enyves kezű emelkedjen ki onnan. Ha csak szembetalálkozol egyikükkel is jobb átmenni az utca túlsó oldalára. Soha nem tudhatod, mire számíts tőlük, de jobb a legrosszabbra is felkészülni. Hál’ istennek nekem még soha nem akadt dolgom velük. Holkbrookba nem tették be a lábukat. Legalábbis a városba nem. Apa emberei egyezséget kötöttek velük évekkel ezelőtt, azóta csak ide, a pályaudvarra tévednek be néha napján. Hát ezért nem járnak a helybeliek vonattal. 

A kihalt parkoló egyik sötétebb zugában parkoltunk le. Nem állítom, hogy nem féltem. Legalább hatszor körbenéztem, mielőtt ki mertem szállni az autóból. A hold alig adott némi világosságot. A köztéri lámpa is élettelenül pislákolt felettünk. Lágy szél fújt, de egyáltalán nem a nyugtató fajta. Inkább ridegséget árasztott magából, amitől csak még jobban megkérdőjeleződik bennem, jó ötlet volt-e idejönni. 

A telefonom pityegésétől szinte teljesen levert a víz. Halkan még fel is sikoltottam. Hál’ istennek azért annyira nem engedtem el magam, hogy kieresszem valódi félelmemet. Óvatosan kicsúsztattam kabátzsebemből, majd felolvastam magamban West üzenetét.

Velünk minden rendben. A parton szörföztünk egész nap Jasperrel. Azt hiszem, sikerült jobb belátásra térítenem. Később látlak?

Nem válaszoltam neki, csak lezártam a billentyűzetet, majd barátnőmhöz sétáltam. Lassan levette magáról kapucnis pulcsiját és napszemüvegét. Komolyan egy pillanatra megijedtem tőle. Ha nem tudnám, hogy ez egy profi sminkes munkája valószínűleg szívbajt kapnék, mi történhetett vele. Arcán néhány vágásnyom éktelenkedik, pár lila és piros folttal tarkítva. Teste többi részét sem hagyta érintetlenül az ”elkövetők”. Kezén és mellkasán is zúzódások fedezhetőek fel. Nem véletlenül az egyik legjobb a szakmájában Camille. Aki ilyet tud varázsolni pár óra alatt az előtt le a kalappal. Bámulatos munkát végzett. Most már értem miért hívják ennyi forgatásra maszkmesternek… elképesztően tehetséges.

- Hova fogsz bújni? – nézett rám Allena, amikor már csak az utolsó simításokat tökéletesítette magán.

- Nem tudom – néztem körbe a kopár területen – Túl messzire nem szívesen mennék az autótól – nyeltem egy hatalmasat.

- Nem fog sokáig tartani – mosolyodott el elégedetten – Egyébként biztos vagy benne, hogy el fog jönni?

- Persze – bólintottam a hatás kedvéért – Mindannyian tisztában vagyunk mennyire veszélyes ez a hely. Ennyire még ő sem lenne szívtelen, hogy itt hagyjon téged. Ráadásul tudja nagyon jól, hogy az egész az ő hibája. Ő tette fel a szexhirdetést, ha bármi bajod származna ebből, azért csak és kizárólag ő okolható. 

- Néha megfeledkezem róla, milyen gonoszak tudunk lenni – szakította szét lábán a harisnyát, majd egy másik ponton a ruháját is, mintha tényleg bántalmazták volna.

- Ő kezdte az egészet – találtam meg szemeimmel a megfelelő helyet a bujkáláshoz – Én most elmegyek, nehogy meglásson. Sok szerencsét – csaptuk össze tenyerünket, aztán megfontolt léptekkel haladtam az alig tíz méterre eső váróterem melletti fal irányába, ahonnan tisztán láthatok mindent, mégis tökéletes takarásban tudok maradni.

Amint az omladozó téglaépület mellé értem, óvatosan körbepillantottam. A hideg is kiráz ettől a

helytől. Egy horrorfilm az első dolog, ami eszembe jut hirtelen. Borzasztó hallani, ahogy a szél fújja a fák leveleit, vagy amint azok az átkozott baglyok huhogása tölti be a csendet. Gondolataimban legalább a századik imával fohászkodtam, hogy legyünk már túl ezen a néhány percen, és minél előbb eltűnhessünk innen. Amikor kiterveltem ezt az egészet, nem is jutott eszembe, hogy mennyire pocsék lesz itt várakozni teljesen egyedül. 

Ahogy vizslattam a tájat, hogy meggyőződjek róla, tényleg egyedül vagyok, a szemközti falon kiszúrtam egy plakátot. Kicsit csapzott volt már valószínűleg az időjárás okozta körülményeknek köszönhetően. A szélén már felengedett a ragasztó, gyűrött volt és ázott. A közepén viszont egyértelműen kivehető volt, mit is ábrázol. Egy tekintélyes szempár nézett vissza rám, ajkaival mégis nyugodtságot és kedvességet sugárzott. Ráncaival bölcsességéről tett tanúbizonyságot. Olyan volt látni ezt a képet, mintha egy hatalmas rúgást kaptam volna a gyomromba. Itt vagyok ezen az állomáson, ahova megígértem neki, hogy soha nem teszem be a lábam. Éppenséggel egy őrültséget készülök megtenni, olyat, amit elhitettem vele, hogy soha többé nem fogok. Ellenszegültem anyának, nem támogatom a döntését, és minden tettemmel megpróbálok keresztbe tenni akaratának. Nagyon nehéz volt lenyelni feltörni vágyó érzéseimet. Tudtam, hogy egyáltalán nem büszke rám. Rettenetesen hiányzik, és szánalmas, hogy ide kellett eljönnöm azért, hogy rájöjjek erre. Amíg itt volt velünk, addig be sem láttam milyen szerencsés vagyok, hogy van nekem. Nélküle már olyan, mintha nem is egy család lennénk. A halála óta anyával úgy viselkedünk egymással, mint két idegen. Járunk-kelünk a házban, de mintha ott sem lenne a másik. Régen mindent megbeszéltünk. A napjaink legapróbb részletét is megvitattuk. Most pedig állandóan veszekszünk, és ha netalántán normális hangnemben viszonyulunk a másikhoz, akkor is bűntudat nélkül hazudunk egymás szemébe. Apa halálával kicsit úgy érzem, mintha anyát is elveszítettem volna. Soha nem volt ekkora szakadék közöttünk, és félek, hogy ez már nem is fog megváltozni.

Gondolatmenetemből a telefonom csörgése zökkentett ki. Allena szúrós tekintettel pillantott rám. Igaza van, tényleg megszólalhatott volna akkor is, amikor megérkezik a bátyja, ezzel simán lebuktatva minket. Nem terveztem fogadni a hívást, azonban West neve villogott a kijelzőn. Egy halk sóhaj után megnyomtam a zöld gombot, és suttogva beleszóltam.

- Merre vagy? – hallottam West vidám hangját, úgy tűnik tényleg jól sikerült a mai napja Jasperrel – Elugranék érted, és elmehetnénk egy éjféli mozira, mint régen. Mit szólsz hozzá?

Akaratlanul is elmosolyodtam. Régen gyakran jártunk éjjeli előadásokra. Imádtam, hogy az esetek túlnyomó részében csak kettesben vagyunk az egész teremben. Persze ez nem gátolt meg minket abban, hogy mi magunk ne töltsük be a teret. Általában nem is a filmre figyeltünk. Kényelmesen fel tudtuk tenni a lábunkat az előttünk lévő székekre. Hangosan tudtunk nevetni a vicces jeleneteken, és akkor vitattuk meg a film eseményeit, amikor csak akartuk, olyan hangerővel, ahogy csak jól esett. A film után mindig gyalog mentünk haza. Tettünk egy kis kitérőt az éjjel-nappal nyitva tartó bolt felé, ahol vettünk egy egész doboz pisztáciás fagyit, amit aztán az egyik parkban ücsörögve fogyasztottunk el. Számtalan ilyen és ehhez hasonló hagyományunk volt, és szívmelengető érzés, hogy West ezekre mind emlékszik. 

- Sajnálom, most nem alkalmas – mondtam ki végül keserűen – Allenával van egy kis dolgunk, és akármennyire is szeretném, sajnos már nem tudom lemondani.

Még mielőtt bármit tudott volna válaszolni egy éles fékcsikorgásra lettem figyelmes. Tekintetemmel azonnal kiszúrtam, amint egy sötét terepjárószerű autó köröz a parkolóban. Allena éppen úgy, ahogy megbeszéltük a kocsija nyitott ajtaja mellett feküdt. Első ránézésre számomra egyértelmű volt a helyzet, és ha még hozzávesszük az üzenetet is nem tudnám elképzelni, hogy Coltonnak kétségei támadnának. 

Az autó pár méterre barátnőmtől lefékezett. Szívem szinte a torkomban dobogott az adrenalintól. Szegény West már hosszú másodpercek óta szólongat a vonal túlsó oldalán, de én valahogy most egyáltalán nem tudtam rákoncentrálni. Colton lendületesen csapta ki az ajtót, és rohant a földön elterülő húga felé. 

- A rohadt életbe – üvöltötte az éjszakába, majd lehajolt, hogy megemelje testét.

Végigpásztázta foltos arcát, kócos haját és szakadt ruháit. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy egy csúnya átverés áldozata lett volna. Sok-sok idő után először láttam rajta azt, amit soha nem gondoltam, hogy még egyszer látni fogok… az emberséget. Ahogy szinte remegő kézzel tartja a lányt, és aggódik, hogy miatta tényleg bántódása eshetett. Ez volt a célunk ezzel az egész kis színjátékkal. Hogy legalább egy kicsit élje át azt, hogy tetteinek milyen súlyos következményei lehetnek. Be kell látnunk, simán megtörténhetett volna ez a valóságban is. Azok az emberek, akik ilyen oldalakon keresnek úgymond partnert maguknak általában nem barátságosak és kedvesek. Teljesen véletlenül belefuthatott volna egy pszichopatába, aki tényleg képes lenne így szétverni egy nőt. Egy másodpercig sem sajnálom jelenleg Coltont.

A következő percekben barátnőm pontosan azt tette, amit kitaláltunk. Először csak halkan kuncogni kezdett, végül már hangosan nevetett. Kinyitotta szemeit, majd lehámozta magáról döbbentségtől ledermedt bátyja karjait. Eltávolodott tőle, aztán egész egyszerűen felállt. Colton még mindig értetlenül bámulta húgát, aki benyálazva mutató ujját mosta el az egyik tökéletesen odasminkelt foltot az arcán. 

Aztán kitört belőle a szunnyadó vulkán. Hangosan felordított, aztán mint egy megvadult oroszlán indult meg Allena felé. Egy pillanatig komolyan megrémültem, hogy képes lesz, és megüti, azonban barátnőm kérésére még mindig maradtam a helyemen. Ő akarta elrendezni az egészet, és azt mondta, csak a legvégső esetbe álljak közéjük. 

Megtorpant előtte és teljes erejéből megragadta a lány csuklóját. Haragban forgó szemeivel darabokra tudta volna tépni.

- Megőrültél? – ordítozott vele, mint egy elmebeteg – Mégis mire volt jó ez az egész?

Allena egy kis ideig még kiállta a zsigeréig hatoló pillantásokat, majd sokkal nyugodtabban, mint testvére sziszegte neki a kemény szavakat.

- Mondd csak Colton – tartott egy kis hatásszünetet, méltóságát rövid időre sem elveszítve – Megmenteni jöttél, vagy belém rúgni?

A válaszra már nem tudtam odafigyelni. Hátulról valaki hirtelen magához szorított, számat tenyerével gondosan betapasztva. A telefon kicsúszott a kezemből, és akármennyire is ellenkeztem, nem voltam elég erős ahhoz, hogy ne tudjon elrángatni…