2014. április 16., szerda

24. fejezet

Elérkezett ez a nap is. 
Folyamatos zsongás vesz körül. 
Kezdődött minden a tökéletes reggellel. West most is velem töltötte az éjszakát, és az ő köszöntésére ébredni mindennél többet jelentett számomra. Ágyba hozta a reggelimet, és a kávémat, majd egyetlen szál vörös rózsát nyújtott át ezzel felkérve arra, hogy ő lehessen a kísérőm az esti partin. Elmondhatatlan boldogság árasztott el, és ha csak ennyivel kellene beérnem ezen a napon, akkor is rendkívül elégedett lennék. 
Aztán barátnőm köszöntése még csak ezután érkezett. Egy hatalmas lufi csokorral a kezében toppant be az ajtón felidézve ezzel a gyerekkori emlékeinket. Már réges-régen felhagytunk ezzel a hagyománnyal, de ő újjáélesztette. Mikor kicsik voltunk elsősorban mindig ezzel leptük meg a másikat. Persze akkor még utána órákig játszottunk a rengeteg léggömbbel, aztán vidáman durrogtattuk ki az összeset. Most csak elengedte őket, így mindegyik a plafonomra tapadva tette hangulatossá a szobámat. 
A fürdőszobában végeztem éppen az utolsó simításokat. Pirosítót kentem fel az arcomra, aztán megigazítottam hullámos tincseimet. Ahogy figyeltem magam a tükörben sápadtságom szinte ordított rólam. Idegesen tördelni kezdtem az ujjaimat, miközben egyre jobban szemeztem a kis sárga tengellyel a mosdó szélén. Nem voltam biztos benne, hogy teljesen jó ötlet lenne. Megelevenült előttem az a sok ember, akik hivatalosak ma estére, aztán mint ahogy az mindig lenni szokott, meggyőztem magam. Lecsavartam a tetejét, és biztos, ami biztos alapon kettőt is lekísértem egy pohár vízzel.
- Leanora, gyere ide kérlek – zökkentett ki a nagy készülődésből anya hangja.
Apa irodájában találtam rá. Bizonytalanul léptem be a helyiségbe, ahol éppen egy fényképet nézegetett. Mi voltunk rajta, hármasban. Azon a csodálatos napon készült, amikor együtt nyaraltunk Rómában. A Trevi kút előtt álltunk, és mindannyiunk arcára rá volt írva a boldogság. Most azonban csak fájdalmat okozott látni ezt a képet. Hogy apa nem lehet velünk mindig szörnyű érzés. Ez az első születésnapom nélküle, képtelenség belegondolni, hogy mostantól mindig ez lesz. Soha nem tölthetjük együtt ezeket a napokat. Nem lesz ott életem egyetlen fontos eseményén sem. Soha többé nem lehetünk újra egy család…
- Nehéz ebbe belekezdeni – szipogott halkan, én pedig azon gondolkodtam milyen régen láttam már ennyire rossz állapotban – Apád ezt a nyakláncot a 24. születésnapodon akarta neked adni – nyújtott át egy ékszeres dobozt – A dédnagymamádé volt. Amikor kitört a II. világháború a dédapádat is behívták a seregbe. Ezt a láncot adta oda neki, hogy soha ne felejtse őt el, és a legszörnyűbb pillanatokban is vele lehessen. Mikor hazatért a frontról azonban szörnyű hírek fogadták. Larissa meghalt egy bombázás során – akadt el a szava egy pillanatra, miközben én döbbenten hallgattam a történetet – Nos… azóta száll ez a lánc nemzedékről nemzedékre a családunkban. Mostantól már a tied. A te feladatod lesz továbbvezetni ezt a hagyományt, és… - nem bírta tovább mondani, hangja elcsuklott, és sírni kezdett.
- Köszönöm anya – borultam a nyakába, és lenyelve könnyeimet próbáltam vigasztalni őt – Ígérem, nagyon vigyázni fogok rá – engedtem el egy pillanatra, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessek – Nem fogok csalódást okozni – fogadtam meg neki nem csak a láncra célozva, hanem az egész jövőnkre. 
Még mielőtt továbbfolytathattuk volna ezt a beszélgetést, amihez hasonló már hosszú ideje nem volt közöttünk, a csengőre lettünk figyelmesek.
- Menj csak – törölte le ujjaival lefolyt szempillaspirálját – Ne várakoztasd meg Westont – mosolyodott el lágyan, aztán feltette a nyakamba a láncot – Gyönyörű vagy – simított végig arcomon. 
Bíztatóan megszorítottam anya kezét, majd magam mögött hagyva őt, indultam meg a bejárati ajtó felé. West már ott várt rám. Mint mindig most is tökéletesen állt rajta a sötét farmer, ing kombináció. Soha nem képes meghazudtolni önmagát. Arcáról a tiszta őszinteség leolvasható volt. Ahogy rám tud nézni, a lábam is beleremeg minden alkalommal. Ő az egyetlen, aki képes így látni engem. Aki képes a jót észrevenni bennem minden egyes hibám ellenére. Tudja, hogy nagyon utálom a csontos, hosszú ujjaimat, ő mégis mindig elmondja, mennyire tetszik neki. Azokat a részeimet szereti a legjobban, amit én ki nem állhatok, és ezt gyakran megerősíti bennem. Legfőképpen kamaszkoromban volt ez fontos számomra. Amikor mint minden annyi idős küzdöttem azzal, hogy minden tökéletes legyen rajtam. Ha kijött egy pattanásom, sírni tudtam volna. Ő azonban megtanított elfogadni önmagamat úgy, ahogy vagyok.
A helyszínhez érkezve az első furcsaság, amivel szembe találtam magamat, hogy egy árva lélek nem volt a bejárat előtt. Valójában rettegtem a gondolatától is annak, hogy mindenki bent van, és engem várnak. Gyűlöltem ez ilyen szituációkat. Belépsz a terembe és a jelenlévők egyszerre támadnak le hatalmas vigyorral az arcukon. Te pedig csak megszeppenve állsz, próbálsz kedves maradni az emberekkel, miközben a hátad közepére sem kívánod az egészet. Foglalkozzanak inkább a saját dolgukkal.
West udvariasan kisegített az autóból, aztán a portás kinyitotta előttünk a hatalmas üvegajtót, majd lassan közelíteni kezdtünk a díszterem felé, ahonnan már halk zene szűrődött ki. Amint hallom barátnőm gondoskodott arról, hogy a kedvenc dalaim szóljanak. Most is egy Imagine Dragons szám kezdő akkordjai hallatszódtak, amiknek automatikusan felvettem a ritmusát járás közben. 
A fiú megtorpant a terem bejárata előtt, aztán egy hatalmas mosollyal az arcán lenyomta a kilincset, és feltárta előtte a 24. születésnapi bulim rejtelmeit.
Határozottan nem az várt rám, amire számítottam. Az emberek két oldalra álltak egy folyosót kialakítva maguk között, ami egyenesen a színpad felé irányított. Amint végigvezettem tekintetemet az előttem kialakított járaton alig akart hinni a szemeimnek, amikor a legvégéhez értem. A mikrofonnál egy olyan ember állt, akit nagyon jól ismertem, noha személyesen soha sem találkoztam még vele. A videoklipekben és magazinokban már rengetegszer láttam az arcát, és most teljességgel hihetetlen, hogy ott áll, és engem figyel.
- Boldog Születésnapot, Leanora – mutatott rám bal kezével egy kedves mosollyal fűszerezve – Ha jól tudom nagyon szereted ezt a dalt. Most csak neked szól – vezette fel az első számot, én pedig alig bírtam leplezni boldogságomat. 
A banda belecsapott az It’s time című dalukba, mire azon nyomban még jobban fellelkesedtem. Csak figyeltem, ahogy Dan Reynolds pengeti gitárja húrjait, majd a mikrofonba énekli az első sorokat. Akaratlanul ugyan, de én is hasonlóképpen tettem. Egészen addig dúdolgattam, amíg Allena le nem támadott a refrénnél. A kezembe nyomott egy pezsgős poharat, majd szorosan magához ölelt.
- Ugye mondtam én, hogy profi parti szervező vagyok – motyogta elégedetten a fülembe, aztán meg fogta a kezemet és előre húzott majdnem legelőre a zenekarhoz. Eleinte csak levakarhatatlan vigyorral az arcomon lötyögtem az italomat szürcsölgetve. Túlságosan elengedni nem tudtam magam, mivel mindig mikor belelendültem volna a szórakozásba, odajött valaki, hogy felköszöntsön. Persze ezek mind nagyon jól estek, csak a legtöbb emberről szinte azt sem tudtam kicsoda. Volt azért néhány ismerős arc. Egykori osztálytársak, West csapattársai a gimis fociklubból, valamint pár felsőbb éves, akiktől átvettük annak idején a stafétabotot. Mindenkivel próbáltam kedves lenni, és nem teherként felfogni a jelenlétüket, azonban az ember a születésnapján mégis csak azokkal szeret lenni, akik közel állnak hozzá. Az ittlévő emberek túlnyomó részével nem sok mindent tudtam kezdeni. Oké, elférnek, én aztán nem bánom. Érezzék jól magukat, táncoljanak, de engem hagyjanak inkább békén. 
Azonban ők még negyed annyira sem zavartak, mint az az ember, akinek az arcát bárhova néztem folyton kiszúrtam. Nem is értem minek jött ide. Én utálom őt, tudtommal ő is hasonlóképpen érez irántam, akkor meg minek rontja itt a levegőt. A hátam közepére sem kívánom, és csak idegesít a látványa minden alkalommal, amikor ránézek. 
A hangulat azonban percről percre sokkal kellemesebbé vált. Az emberek végre elkezdtek magukkal foglalkozni, mintha csak egy átlagos rendezvényen lennének így én is tudtam a saját dolgommal foglalkozni. Allenával önfeledten végigtáncoltuk a kedvenc dalainkat, kezdett olyanná válni a parti, amilyennek elképzeltem az egészet. 
A pulthoz lépve kikértem magamnak az újabb gin-tonikomat. Magamat is meglepve türelmesen vártam az italomra, sokkal nyugodtabb voltam, mint a legelején.
- Egészségedre – koccintotta össze a poharainkat a szinte semmiből felbukkanó Colton – Nem akarlak megbántani, de az utóbbi idők legunalmasabb bulija ez a mai – vonta fel a szemöldökét gúnyosan méregetve a táncolókat – Mi van az emberekkel? Sehol egy féltékenységi vita, vagy egy pohártörés. Azt hiszem, lassan ideje lesz közbelépnem.
- Nekem egy életre elegem van most már a balhékból – motyogtam unottan sokkal inkább az italomra koncentrálva.
Colton úgy tűnt egy pillanatra habozott, mielőtt újra megszólalt volna. Rövid ideig ugyan, de mintha sajnálkozást láttam volna a szemeiben. Mint akinek végigfutott az agyában mi is történt nem olyan régen. Ott volt, pontosan tudta mennyire szörnyű helyzetben voltam, és akármennyire is fájt bevallanom, neki köszönhettem, hogy megúsztam komolyabb testi sérülés nélkül. Ezzel valószínűleg ő is tökéletesen tisztában volt. Elkeserítő belegondolni, de nagyon sokkal tartoztam neki, és ő egyáltalán nem az az ember, aki ne hajtaná be az e féle adósságokat.
Az Imagine Dragons frontembere az utolsó dalukat konferálta fel. Szemeimmel automatikusan Westet kezdtem el keresni, mivel az egyik kedvenc dalomról volt szó. Már éppen csalódottan kezdtem el beletörődni, hogy a parkett széléről fogom végighallgatni, amikor váratlan dolog történt. Colton felém nyújtotta jobb kezét. Egy másodpercre értetlenül bámultam csak rá, nem tudtam mire vélni ezt a gesztust. Komolyan végigfutott az agyamban, hogy csak hallucinálok, vagy egészen másért emelte felém jobbját. Aztán szépen-lassan rá kellett döbbennem, hogy bizony ez a valóság, és a Lewington fiú kedveskedni próbált nekem.




Óvatosan ráhelyeztem ujjaimat tenyerére, aztán egy hatalmasat nyelve hagytam, hogy bevezessen a táncolók közé. Remegve helyeztem kezemet a vállára. Nagyon ritkán tudnak engem meglepni, de most neki alaposan sikerült. Nem tudtam elképzelni, hogy ne hátsó szándék nélkül tegye mindezt, mégis egy részem képes lenne elhinni azt, hogy újra megmutatja emberségét, amit azon az estén is láthattam. Azt sem tudtam, hova nézzek. Jobbára csak lesütöttem szemeimet, és elmerültem a dal szövegében. Az egész szituáció annyira valószerűtlen volt. Soha nem gondoltam volna, hogy a 24. születésnapomon éppen vele fogok táncolni erre a dalra. Ahogy lépkedtünk a zene ütemére annyi gondolat futkározott a fejemben. Miért csinálta ezt, mi haszna lehetne neki ebből… Bizonytalan voltam abban, hogy várjam már, véget érjen, vagy esetleg élvezzem ki azon kevés pillanatos egyikét, amikor Colton nagyvonalú. 
- Miért kértél fel? – csúszott ki végül a számon az engem folyamatosan foglalkoztató kérdés.
Végre valahára ránéztem én is, ő azonban továbbra is gondosan kerülte a tekintetemet. Valószínűleg neki is furcsa volt ez a helyzet. Nem próbálkozott be egyszer sem. Nem csúsztatta lejjebb kezét a derekamról, nem dörgölőzött hozzám, mint azt más helyzetekben más lányokkal tenni szokta, és egyszer sem volt modortalan. 
- Ez a kedvenc dalod ettől a nyálas bandától, nem igaz? – válaszolta érdektelen hangnemben, amitől bennem csak még több kérdés merült fel.
Mégis megpróbáltam visszafogni magam, és csendben végigtáncolni a dalt. A mindössze három percen át tartó zene alatt egyszer sem néztünk közvetlenül egymás szemébe. Leginkább Colton volt ez ellen. Fürkészte a tömeget, miközben feszesen tartott, nem ám csak úgy lagymatagon. Ő még ezt is a saját stílusában csinálta. Nem fájt, dehogyis. Csupán nem félt attól, hogy összetör. Megadta azt a tiszteletet számomra, hogy egyenrangúként tekintett rám, még ha mindezt csak mozdulatokkal is. 
Amint véget értek az utolsó ütemek is változott a helyzet. Lopott pillantást intézett felém, mintha így akarta volna megköszönni a táncot. Lassan elvette kezét derekamról, majd másikkal leengedte az enyémet, végül azt is elengedte. Egyik döbbenetből a másikba estem. Meg akartam szólalni, mondani akartam valamit, de fogalmam sem volt arról, mit is kellene. Végül mikor már nagyjából összeállt a fejemben egy értelmes mondat, amivel megtörhetném az egyre inkább kínossá váló csendet, akkor újabb meglepetés ért. 
- Nocsak, nocsak – billegett közvetlenül mellém a gusztustalan vigyorát csillogtató Naomi – Nagyon helyesek vagytok az új testőröddel. Mostantól mindig a közeledben lesz, hogy megmentse a szánalomra méltó seggedet?
Egy szokásos beszólás Naomitól, amin igazából már meg sem kellett volna lepődnöm. Azonban most, ez alkalommal teljesen más reakciót váltott ki belőlem, mint normális esetben. Magam sem értem miért, de elborult az agyam. Nem tudtam megfékezni indulataimat, és ösztönösen cselekedtem. Szemeimben felizzott a mérhetetlen düh, jobb kezem ökölbe szorult, és egy határozott, jól irányzott ütést mértem a visszataszítóan pöffeszkedő lány arcába. A következő, amit a
külvilágból érzékeltem, hogy Naomi neki esik a mögötte álló férfinek, majd vérző orrához kap. Hirtelen felindulásból visszatámad, én pedig már indultam is volna felvenni vele a kesztyűt, amikor valaki hátulról átfonta karjait derekamon, majd magához szorítva lábaimat a levegőbe emelve cipelt el a helyszínről még mielőtt tovább fajultak volna az események…

2 megjegyzés:

  1. ÚRISTEN! A kritikámban bővebben kifejtettem a véleményem, úgyhogy csak annyit mondanék, hogy tűkön ülve várom a folytatást. xx

    VálaszTörlés
  2. Szia:))
    Nagyon szépen köszönöm a kritikádat, és a hozzászólást is:) Nagyon jól esik!:) Igyekszem a folytatással, mai nap folyamán biztosan felkerül:) Puszi, Mia

    VálaszTörlés