25. fejezet

Úgy kapálóztam, mint egy partra vetett hal. El akartam szabadulni innen, és vissza akartam rohanni, hogy levakarhassam annak a förtelmes nőnek az arcáról az elégedett vigyorát. Már hacsak belegondolok is rosszul vagyok tőle, és minden vágyam az volt így születésnapom alkalmából, hogy végre egyszer visszafizessem neki az összes beszólását. Már gimiben is az egyik legnagyobb riválisom volt. Folyamatos összetűzéseinktől volt hangos az iskola folyosója. Nem egyszer töltöttük az igazgatói irodában a tanítási órákat arra várva, hogy kiróják a büntetésünket. A harcunk soha sem fajult el tettlegességig. Általában csak a szokásos csínyeket követtük el természetesen ott keresztbe téve azokkal a másiknak, ahol csak tudtunk. Sokszor kerültünk kicsapás közelébe. Az igazgatónő megőszüléséhez azt hiszem nagyban hozzájárultunk. Nem is csodálkozom, hogy a mai napig nem köszön nekem az utcán, ha összefutunk. Mindkettőnk bőrét számtalanszor a szüleink adománya mentette meg az iskolai alapítvány javára. A mi családjainknak, na meg persze a Lewingtonoknak köszönhetően a suli még hosszú-hosszú évtizedeken keresztül vígan fent tud majd maradni a következő generációk számára.

- Neked teljesen elmentek otthonról? – engedett el végre az egészen a hátsó udvarig cipelő Colton – Neki esel Naominak a saját partidon ennyi ember előtt?

- Te vagy az utolsó ember, aki szemre hányást tehetne nekem – fenyegettem mutató ujjammal, aztán gondolva egyet indultam volna vissza a lányhoz.

- Állj már meg – ragadta meg a karomat, hogy visszaránthasson.

- Azonnal engedj el – próbáltam elszabadulni előle, de nem volt hajlandó elengedni – Mégis mi a fenét művelsz? – keltem ki egyre inkább magamból, és lassan már üvöltöztem a férfivel – Te akartál balhét. Most megkaptad. Inkább örülnöd kéne.

- Nem hagyom, hogy lejárasd magad a nyilvánosság előtt – sziszegte a szemembe szavait, amiket én egyáltalán nem tudtam hova tenni, mégis miért állna neki szándékában megakadályozni ebben – Meg amúgy is. Nincs kedvem végignézni, ahogy Naomi ronggyá ver.

- Mi van? – akadtak fent szemöldökeim a döbbenettől, miközben hangom már az egeket veregette – Szerinted nem tudnám legyőzni azt a ribancot?

Végre valahára elengedett. Arcára szarkasztikus mosoly húzódott, miközben maga előtt összefonta karjait.

- Soha életedben nem verekedtél még – nevetett gúnyosan, amitől bennem csak még feljebb szaladt a pumpa – Maradjunk annyiban, hogy megóvtam a csinos kis pofidat pár csúnya lila folttól. 

- Mégis kinek képzeled te magad, hogy… - kezdtem volna bele mérhetetlen felháborodásom kifejtésébe, amikor hirtelen megjelent barátnőm az ajtóban.

- Hát itt vagy. Akarom mondani, vagytok – javította ki magát, amint meglátta bátyját is nagyjából fél méterre tőlem – Te komolyan bemostál egyet Naominak? – tört ki belőle a felszabadító vihogás.

- Valami olyasmi – vontam meg a vállam, és csak ekkor eszméltem fel, hogy valójában fájnak is ujjaim az akciótól.

- És én ilyenkor nem vagyok ott – rázta fejét rosszallóan – Úgy megnéztem volna a döbbent képét. Az agyam eldobom tőled – nyilatkoztatta ki testvérével természetesen teljesen ellentétes véleményét – Miért lett vége a cicaharcnak ilyen gyorsan?

- Mert a kedves bátyád kicipelt – küldtem szúrós pillantásokat a férfi felé, miközben még mindig alaposan gőzölögtem tette miatt.

- Veled meg mi történt? – helyezte tenyerét Colton homlokára, mintha csak a lázát akarná megmérni, de persze a férfi egy határozott mozdulattal ellökte onnan – Mindig is azt hittem, hogy ez is egy pont azon a morbid bakancslistádon, amit a világ minden kincséért sem szeretnék végigolvasni.

- Ne tegyél úgy, mintha jóban lennénk – váltott hangja sokkal szigorúbbá – Ne feledd hugi, a háborúnak még nincs vége – pillantott a lányra, aztán rám is, majd megigazította nyakkendőjét, és egy szó nélkül magunkra hagyott minket.

- Ezzel meg mi van? – mutatott értetlenkedve bátyja után.

- Fogalmam sincs – vontam meg a vállam, mintha nem is érdekelne – Én most haza akarok menni inkább. 

- Ezt nem engedhetem meg. Odabent olyan jó a hangulat – próbált meg fellelkesíteni, de minden igyekezete ellenére egyetlen porcikám sem kívánkozott vissza arra a helyre – Az emberek egy valóságos hősként ünnepelnek téged.

- Ez még egy indok, hogy távozzak…

- Ahj, legyen – sóhajtott megadóan egyet – De ragaszkodom hozzá, hogy még ne haza menjünk. Nem hagyhatom, hogy alva búcsúzz el a születésnapodtól. Ember, egy újabb év múlva lesz csak megint – itt már nem bírtam komoly maradni, automatikusan elnevettem magam barátnőm erőlködésén – Gyere, megadjuk a méltó befejezését ennek a napnak – fogta meg a kezemet, aztán a hátsó udvaron keresztül kihúzott egészen a rá várakozó autóhoz.

Fogalmam sem volt arról, hova megyünk, de valójában nem is nagyon érdekelt. Folyamatosan az járt a fejemben, mi válthatta ki belőlem ezt a viselkedést. Én még soha életemben nem ütöttem meg senkit. Soha nem bántottam senkit, mármint testileg. Talán Coltonnak kivételesen igaza volt most. Ha nem is estem át a ló másik oldalára, de átléptem egy bizonyos határt, még hozzá azt, amit saját magamnak kellene felállítanom. Én nem vagyok ilyen ember. Én nem verekszem. Ha eddig nem lett volna elég nagy zűrzavar a lelkemben, most még egy velős bűntudat is társul a már amúgy is lappangó káoszban.

West legalább már hatszor hívott. Nem volt kedvem beszélni vele, de ez igazából egyáltalán nem ellene irányult. Senkihez sem volt hangulatom. Legszívesebben most tényleg hazamentem volna. Ordítani tudnék egy kiadós alvásért. Na de persze Allenával lehetetlen szembeszállni. Ha ő azt mondja, hogy menni kell, akkor bizony kár vitatkozni. Annyival is előbb szabadulok.

- Ez most komoly? – bámultam az épületre, ami előtt lefékezett az autónk.

- Meglátod milyen jó móka lesz – fogta meg a kezemet, és már rántott is ki magával az ajtón egyenesen a bejárat felé.

- Nem tudunk kártyázni, és abszolút nem értünk a szerencsejátékokhoz – emlékeztettem a lányt, aki nagy lelkesedéssel mérte fel a körülményeket.

- Senkit nem érdekel – vonta meg a vállát, miközben haladt befelé a számtalan asztal között, melyek körül mind emberek ültek szerencséjüket kipróbálni – Felöntünk a garatra, elcsapunk egy kis pénzt, és jól mulatunk. 

Erre már jobbára inkább nem is reagáltam. Leválva barátnőmtől megcéloztam a bárpultot, és rendeltem magamnak egy martinit. Felcsúsztam az egyik székre, és csak unottan bambultam ki a fejemből. Allena már az egyik black jack asztalnál ácsorgott, és flörtölt egy jóvágású öltönyössel. Csak lemondóan megráztam a fejemet megbúvó mosollyal az arcomon, miközben a pálcikával kevergettem italomat, melyre az olivabogyót szúrták rá. 

- Isten éltessen – bökött felém poharával egy ismeretlen.

Mikor meglepetten odafordítottam a fejemet, hogy honnan tudja mégis ez a valaki, ma van a születésnapom, csodálkozva kellett tudomásul vennem, hogy ez a valaki, nem is olyan ismeretlen. Valójában ez után sem tudtam nagyon mit reagálni. A döbbentségem azonban ezután sem csillapodott. 

- Köszönöm – bólintottam egyet udvariasan, mire csak összekoccintotta poharainkat.

- Neked nem a bulidon kellene lenned? – helyezkedett el a mellettem lévő székre, majd a pultnak támaszkodott.

- Máshogy alakult – maradtam továbbra is szűkszavú, aztán csak belekortyoltam italomba.

- A barátnődet merre hagytad? 

- Azt hiszem ő barátkozik – pillantottam mosolyogva a lányra, aki egyre rámenősebb volt a férfivel – Pontosan mi is történt közöttetek? – érdeklődtem, ha már így hozta az élet, hogy lehetőségem van meghallgatni a sztorit a másik fél szemszögéből is.

- Nem sok – igazította meg borostáját bal kezével, és úgy tűnt kissé zavarba is hoztam ezzel a kérdéssel – Allena egy rendkívül színes lány. Akármikor találkozom vele, mindig más oldalát mutatja. Néha már azt sem tudom, melyik az igazi – bámult barátnőm felé, aki még mindig a férfival enyelgett – Legutóbb mikor ezt az arcát láttam, akkor… akkor velem csinálta ugyanezt.

- Az ő esetében soha nem tudhatja az ember, mire számítson – vallottam őszintén igazság szerint magam sem tudom miért, talán a sokadik italom hatására – de az biztos, hogy nála igazabb barátom soha sem lesz.

Úgy tűnik ezzel alaposan megleptem Bradet. Egyszerre húzta le az italát, majd erre felbátorodva én is így tettem. Szinte egy időben csaptuk le a pultra a poharunkat, mire a férfi intett a pultosnak, hogy kikérjen nekünk még egy kört. 

- Játsszunk – pattant fel hirtelen a helyéről, és kezével az asztalok felé mutatott – Ez a születésnapod. Fizetem neked az első bukásodat – nevetett fel kissé gúnyolódva, de egyértelműen nem rosszindulatból.

- Miből gondolod nagymenő, hogy veszíteni fogok? – böktem meg játékosan a vállat, aztán magamhoz ragadtam az italomat.

- Megérzés – somolygott halványan, aztán megigazította magán a zakóját, majd megindult előttem. 

Egy rulett asztalhoz vezetett oda. Elég sokan álltak már ott, de valamiért mégis gyorsan legelőre kerültünk. Úgy tűnt, Brad már törzsvendég ezen a helyen, ugyanis a krupié is egyből megismerte, és máris mi következtünk.

- Ez a te köröd, tippelj – bíztatott a férfi, én pedig végignéztem a számokon, majd némi gondolkodás után rögtön rávágtam a fekete huszonnégyest. 

A krupié megforgatta a kereket, majd ellentétes irányba belehajította a golyót. Felcsigázva néztük, ahogy körbe-körbe szaladgál az ezüstlabda, miközben lélegzet visszafojtva vártuk, hogy megálljon végre valamelyik boxban. Lassult, folyamatosan lassult, a légkör pedig egyre izgatottabbá vált. 1… 33… 16…

- 24 – üvöltöttem fel azonnal – Nyertem – tártam szét lelkesen hitetlenkedve a kezeimet Brad felé fordulva, majd örömömben ugrálva öleltem magamhoz.

- Egynél ne álljunk meg – zsebelte be a zsetonokat – Jöjjön a következő.

- Oké – dörzsöltem össze a tenyereimet sejtelmesen – Most legyen a – tartottam némi hatásszünetet, amíg gondolkodtam – piros harmincnégy – jelentettem ki magabiztosan.

Megint ugyanaz a forgatókönyv. Pörög a rulettkerék, benne körbecikázik az ezüstgolyó. A körülöttünk álló emberek legalább annyira drukkoltak, hogy ott álljon meg, mint mi.

- Piros harmincnégy – jelentette be a győztes számot a krupié.

- Ez a te napod, Bajnok – osztotta boldogságomat Brad is, azonban sok időnk nem maradt az örömködésre.

- Hé, Lea már mindenhol kerestelek – lépett mellém barátnőm, de rögtön beléfagyott a szó, amint meglátta a férfit – Ez meg mit keres itt? 

- Csak összefutottunk a bárnál – kezdtem bele a magyarázkodásba, azonban legnagyobb szerencsémre Brad leváltott, és kimentett szorult helyzetemből.

- Meghívtam Leát egy szülinapi rulettre – kortyolt bele italába – De tudod mit, ez most a te köröd. 

- Isten ments – vizslatott úgy a férfire, mintha az fertőző lenne – Így is igyekszem nem elhányni magam, amíg téged nézlek.

- Hát legyen – fordult vissza az asztalhoz inkább – Fekete nyolcas – koncentrált ismét a játékra, amíg én csak meghúzva magamat vártam barátnőm reakcióját.

- Piros hármas – jelentette be a játékmester fél perccel később.

- Most elbuktuk az összes zsetonunkat – panaszkodtam hangosan kikelve magamból, de rögtön lecsillapodtam, amint megláttam Allena szúrós tekintetét.

- Úgy látszik, valakinek nem fogja a kezét Fortuna – vigyorgott önelégülten a férfire.

- Tudja Miss Lewington – köszörülte meg a torkát, miközben a lány felé fordult, és erélyesen kihúzta magát folyamatosan, mélyen a szemét kémlelve – Azt szokták mondani, aki szerencsétlen a játékban, az szerencsés a szerelemben.

Allena látszólag nem vette túlságosan jó néven Brad megállapítását. Véleményem szerint semmi

hátsó szándék nem volt kijelentésében, ő azonban ezt másképpen látta. Gondolkodás nélkül tépte ki a kezemből az italomat, és az egész martinit a férfi arcába öntötte.

- Úgy tűnik ma a szerelem sem áll a te oldaladon – sziszegte méltóságteljesen, majd a reakcióját meg sem várva fogta meg a kezemet és húzott maga után minél messzebb a férfitől…