II./ 10. fejezet

Coltonnal kéz a kézben csöppentünk vissza a valóságba, azon belül is a szobánkba.

Egy pillanatig megfeledkezve önmagunkról hagytuk, hogy a többiek meglepetten vezessék végig rajtunk tekintetüket lehorgonyozva annál a szokatlanságnál, amire valószínűleg már mind számítottak, ám most hideg zuhanyként érhette őket.

- Hát ti merre jártatok? – húzgálta sejtelmesen szemöldökeit legjobb barátnőm, miközben arcán elégedett vigyor terült szét.

- Neked ahhoz semmi közöd – vágott vissza amolyan Coltonos stílusban, és azonnal éreztem, hogy igen, hivatalosan is eddig tarthatott a tökéletes napom.

- Srácok – rázta meg a fejét egyfajta magához térítésképpen Lana néni. – Erre most nem érünk rá. Hatalmas problémával nézünk szembe, pontosabban inkább ti.

- Ezt meg hogy érted? – közelítettem hozzá érdeklődve, mivel láttam arcán, hogy ezúttal ez tényleg fontos, és ez megrémített.

- Emlékeztek arra a férfira tegnapról?

- Valahonnan rémlik – ironizáltam, mire csak egy szúró pillantást kaptam nénikémtől jelezve, hogy vegyem komolyabban.

- Tudnotok kell róla néhány dolgot – nyelt egy nagyot, majd ujjait összefonta maga előtt, pontosan úgy, ahogy mindig tett, amikor hosszúra nyújtott magyarázatba kezdett. – Vincent Bummernek hívják, és régen Holkbrookban élt. Egyikőtök sem ismerheti, mivel sok évvel ezelőtt, édesapátok első győzelme után szedte a sátorfáját és otthagyta a várost. Csakhogy mielőtt ez megtörtént volna ő volt a legnagyobb ellenlábasa a bátyámnak. Már a kampányt megelőző időszakban gyűlölték egymást, aztán amikor beértünk a célegyenesbe elszabadult a pokol. Apád akkortájt vált olyan határozott emberré, akire az emberek számíthattak, de ezzel szerzett magának jó néhány ellenséget. A két tábor szinte szétcincálta egymást. Nem telt el egyetlen sportmérkőzés sem összetűzések nélkül, a bálokon gyakran verekedések alakultak ki, sőt még az utcán is összeszólalkoztak a támogatók egymással. Mindenki sejtette, hova fog ez vezetni, az emberek féltek, mégis bátran kiálltak jelöltjük mellett. Nem szeretnék túlságosan belemenni, de ők sem kímélték egymást. A szópárbajokon túl számtalan okirat hamisítás, kampánybeszédek durva meghiúsítása volt mindkettejük számláján. Győzni akartak, és semmit sem sajnáltak ennek az eléréséhez – tartott némi hatásszünetet, aztán egy nagyot sóhajtva folytatta. – Vincent tegnap megtudta, hogy Naomi apjának a halála után újrakezdődnek a választások, és elhatározta, hogy visszatér Holkbrookba. Brad – nézett a férfira, - most még nem tudod, mi vár rád, de nem lesz könnyű. Vincent mindent meg fog tenni, hogy ezúttal nyerjen, és miután megtudta, hogy a bátyám fia vagy még motiváltabb lett.

- Évekkel ezelőtt elhagyta a várost, mégis honnan szerezhetne annyi szavazatot, hogy vetélytársa lehessen? – gondolkodott hangosan legjobb barátnőm.

- Ti nem tudjátok még, mennyire hűségesek az emberek. Ők nem felejtenek, higgyétek el, mire kettőt pislogtok ő már vissza is szerezte a táborát. – nézett mindegyikünkre egyesével. – Bevallom őszintén, nagyon féltelek titeket, gyerekek – forgatta meg a szemét egy pillanatra, - mit is beszélek? Nem vagytok ti már gyerekek. Csak ígérjétek meg, hogy nagyon óvatosak lesztek, és nem hagyjátok, hogy megvezessen.

- Mind egy emberként fogunk Brad mellett állni – néztem a férfira, aki egy meglepett mégis igazán őszinte mosolyt engedett el felém. 

- Ez igazán szép, de ne bízzátok el magatokat, hamarosan megtudjátok mivel álltok szemben – küldött mindannyiunknak aggódó pillantásokat. – Amennyire időm engedi, igyekszem sokat veletek lenni, és támogatni benneteket, de kénytelenek lesztek egyedül is felvenni a kesztyűt. Ez a ti háborútok lesz.

- Ezek után már meg sem merem kérdezni, mi lesz a levéllel – jelentette ki bizonytalanul Brad, amivel engem is sikerült emlékeztetnie, miért is jöttünk ide.

- Nem tudom, jó ötlet lenne-e fokozni még az amúgy sem feszültségmentes hangulatot.

- Ha már eljöttünk New Yorkba azért a levélért, úgy gondolom, essünk túl rajta – vágtam rá azonnal, aztán Bradre pillantottam, aki egyetértően bólogatott.

- Ahogy érzitek – túrt bele a hajába, - találkozzunk délután 5-kor az irodámban. Lea emlékszel még hogy jutsz oda, igaz?

Aprót bólintottam, aztán végigkövettem, ahogy Lana néni egy könnyed köszönés után elhagyja a szobánkat. Egy darabig mindannyian csak bámultunk maga elé, valószínűleg mindenki próbálta megemészteni az elhangzottakat. Annyi mindent tudtam meg az elmúlt napokban apáról. Azt hittem, mindenkinél jobban ismertem, és minden titkát megosztotta velem, aztán egyik percről a másikra rá kellett ébrednem, hogy ez közel sem volt így. Valójában alig tudtam róla valamit, csakis a jó oldalát láttam az éremnek. Most pedig, miután elveszítettem hatalmasat csattanó pofonokként érkeztek sorban a múltjának a sötét foltjai. Biztosan tudtam, hogy csak meg akart védeni, és ezért nem árulta el nekem ezeket, de mégis fájt, hogy nem bízott bennem eléggé ahhoz, hogy megbeszéljük, és nyílt lapokkal álljunk egymással szemben.

- Tudjátok mit? – pattant fel hirtelen Allena az ágyról. – Én nem akarok ezeken gondolkodni. 

- Miért is nem lepődök meg ezen? – forgatta meg a szemeit Colton, majd arrébb vonulva leült a kanapén.

- Fogd már be, és hallgass végig – ripakodott rá, aztán ugyanolyan lelkesedéssel folytatta, mintha mi sem történt volna. – Elnézve a mostani felállást lesz még bőven okunk arra, hogy magunkba roskadva elmélkedjünk a következő lépéseken, és ismerve az apátok humorát, már bocs srácok – nézett egy pillanatra ránk, - ez estére csak még inkább fokozódni fog, szóval használjuk ki az utolsó pillanatokat, hogy jól érezzük magunkat. Holnap úgy is visszamegyünk Holkbrookba, ahol ismét a figyelem középpontjába fogunk kerülni, de itt – tartott némi szünetet egy óriási sejtelmes vigyorral az arcán, miközben én leültem Colton mellé a kanapé karfájára, - senki sem ismer minket. Itt vagyunk a Nagy Almában, együtt. Menjünk ki a városba és szórakozzunk.

- Úgy érted, üljünk be egy bárba és igyunk? – vonta fel a szemöldökét Brad, amin már magában jót kuncogtam, de Allena gúnyos arcát látva kitört belőlem a nevetés.

- Nem – játszotta pár másodpercre a sértődöttet. – Úgy értem, fedezzük fel a várost.

- Elnézve a bátyáinkat – akadtam el egy pillanatra, mivel nem egészen gondoltam végig ennek a szónak a jelentését, és nem csak én, de a többiek is alaposan meglepődtek rajta, és kikerekedett szemekkel bámultak engem. – Szóval nem hinném, hogy azok a turista fajták – igyekeztem túllendíteni mind a saját, mind a többiek figyelmét.

- Igazad van – paskolta meg finoman a combomat Colton. – Egyikünk sem az a várost járó, minden előtt pózoló típus – ironizálta tovább a helyzetet, miután kezdtem kissé elveszíteni a reményt, hogy valaha is meggyőzzük őket.

- Én benne vagyok – állt ki mellettünk Brad, amin alaposan meglepődtünk. – Coltont bízzátok csak rám, fél óra múlva mehetünk.

- Igen – sipította Allena, mint valami tizenéves, miközben kezeit győzelemittasan a magasba emelte az ágyon eldőlve. – Ó, és srácok – mutatott fenyegetően a két férfira, amint visszakúszott ülő pozícióba, - ha csak egyikőtön is meglátok öltönyt, inget, vagy nyakkendőt, Istenemre esküszöm, én magam fogom letépni rólatok.

- Én a helyetekben nem packáznék vele – kuncogtam rájuk nézve, főképpen Coltonra, akinek az arcára volt írva, mennyire nincs kedve ehhez az egész kiránduláshoz.

Allenával mindössze negyed óránkba telt, hogy összeszedjük magunkat. A mi esetünkben is igaz a mondás, ha valamihez igazán van kedvünk, akkor nem húzzuk az időt. A recepciónál várakoztunk jó pár hosszú percen keresztül a fiúkra, amit leginkább barátnőm viselt nehezebben, leszűrtem mindezt a hangos sóhajtozásokból, és abból, hogy türelmetlenül dobolt a lábaival, miközben kezével megállás nélkül legyezte magát az egyik prospektussal. 

Nagyjából dél lehetett, amikor nekivágtunk a városnézésnek. Egy bizonyos szinten még otthonosan mozogtam az utcákon, ám mérhető magabiztosságom gyorsan lelankadt, amikor egyszer csak kénytelen voltam beismerni, fogalmam sincs, merre voltunk. Allenától persze kaptam egy alapos kioktatást, hogy milyen sok időt pazaroltunk el a kóborlással ahelyett, hogy beültünk volna egy taxiba, ami elvitt volna minket gond nélkül bárhova. 

Hosszas bolyongás után végül a Central Parknál kötöttünk ki. Az itt eltöltött négy évem alatt is sokszor jártam már itt, ám ez az alkalom minden eddigit felülmúlt. Abban a pillanatban, amint kiszálltunk a sárga járműből Colton mellém lépett és összekulcsolta az ujjainkat. Nem tagadtam egyetlen percig sem, teljesen szokatlan volt ez a szituáció, ám nem csak én voltam így ezzel, hanem a sejtelmesen vigyorgó Allena és a minket elégedetten méregető Brad is. Ez egészen addig tartott, amíg barátnőm ki nem találta, hogy béreljünk biciklit, és azzal járjuk körbe a parkot. Természetesen a fiúk egyöntetűen döntöttek arról, hogy ők nem tartanak velünk, így kettesben kullogtunk a kölcsönző irányába.

- Akkor most már hivatalos? – bökött kissé oldalba, mire azonnal felkaptam a fejemet és lányos zavaromban azt sem tudtam, mit reagáljak.

- Nem tudom, gondolom – vontam meg a vállamat, mintha nem is érdekelne. – Nem mondtuk ki konkrétan, megcsókolt, megfogta a kezem, szóval valami olyasmi.

- Valami olyasmi? – ismételte el kicsit hangosabban utolsó szavaimat. – A bátyám nem szokott ilyet csinálni. Ő nem romantikus, nem használ nagy szavakat, ő nem szokott szerelmes lenni. 

- Talán megváltozott – morfondíroztam a reggel történteken. – Az első két állításodra ugyanis már lendületből rácáfolt. Magam sem gondoltam volna, hogy ilyen lesz az első randink. Pár pillanatig komolyan azt hittem, csak álom az egész, aztán szerencsére rá kellett döbbennem, hogy ez a valóság, és Colton tényleg a hotel tetőteraszán rendezte be a reggelink helyszínét. 

- Rá sem ismerek. Lehet rossz embert hoztunk ki a börtönből, és az én drága bátyám valójában még mindig a hűvösön csücsül – vihogott elmefuttatásán, amit szúrós pillantásaimat látva rögtön visszaszívott. – Ne érts félre, én nagyon örülök nektek. Mindig rettegtem, hogy milyen elcseszett ribanc lesz a sógornőm, így legalább nem fog fájni a fejem amiatt, hogy megkeserítsem az életét – terelte el ismét vicc irányába a beszélgetést, amin végre már én is jó ízűt tudtam nevetni.

Az elkövetkezendő félórában többnyire magunkba mélyedve tekertünk a park területén egy pillanatra sem megállva. Élveztem, hogy volt időm kicsit gondolkodni az eseményeken, és elrendezni magamban a ma történteket, valamint előrevetíteni azt, ami várhat még ránk miután elolvashattuk Apa levelét.

Amint tartottunk visszafelé a fiúkhoz, akik legnagyobb meglepetésemre azóta is egy padon elkényelmesedve várakoztak ránk napszemüvegeik mögé rejtőzve, egyik pillanatról a másikra Allena elé kirohant egy kiskutya. Legjobb barátnőm azonnal elrántotta a kormányt, hogy kikerülje az apró francia bulldogot, aminek következtében egy hatalmasat borulva terült el a fűben.

- Eltört a lábam, eltört a lábam – sipítozott magából kikelve, nem foglalkozva azzal, hogy tényleg mindenki őt bámulta.

Rögtön leszálltam a biciklimről és odarohantam hozzá, miközben a fiúk is ugyanezt tették látva az attrakciót, mialatt Allena megállás nélkül hangosan jajgatva fájlalta lábát.

- Az istenért Allena, nem borultál akkorát – telepedtem le mellé, ami alatt sikerült meggyőződnöm arról, alaposan túlreagálta a helyzetet. – Nincs eltörve a lábad, maximum kifordult a bokád – állapítottam meg a duzzanatról.

- Gyere, segítek felállni – nyújtotta felé kezét Brad.

- Azt már nem – csapott rá határozottan a férfi karjára, amikor megpróbálta felhúzni a földről.

- Jól van, felőlem aztán elbiceghetsz egészen a kórházig – szabadkozott két kezét felemelve.

- A fenébe is – látta be gyorsan a lány, hogy egyedül nem fog menni. – Akkor meg mit állsz még ott? Segíts – veszekedett vele, mintha egy pillanat alatt megfeledkezett volna minden bajáról.

- Ti maradjatok nyugodtan – nézett ránk Brad. – Beviszem a kórházba, hogy megröntgenezzék a bokáját. 5-kor találkozunk Lana irodájánál – búcsúzott el ezzel tőlünk, majd távolodni kezdtek a folyamatosan belékötő Allenával.

- Magunkra maradtunk – motyogtam Colton arcát bámulva, miközben finoman beleharaptam alsó ajkamba.

- Jól látod – húzta sejtelmes mosolyra az arcát, majd könnyedén átdobta bal karját a tarkóm mögött, és magához vonva indultunk meg a biciklik felé. – Visszavisszük a játékszereiteket, aztán veszek neked vattacukrot – gúnyolódott az egész délutános szórakozásunkon, amin valójában én is jót nevettem…